A fekete fuvar alatt most kivételesen nem az illegális szállításra gondolok, hanem valami sokkal izgalmasabbra. A fekete kontinens egyik országának, Botswananak a személy- és áruszállítási sajátosságait szeretném megosztani. Aki végig olvasta az afrikai KRESZ-ről szóló blog bejegyzést, az már ismerheti a fekete kontinensen élő emberek időre vonatkozó csattanós alapelvét: “nekünk időnk van, nekik órájuk” (link ide). A “nekik” itt a nem afrikai embereket jelenti. Az alábbi történetekből kiderül, hogy vagy ismerőst, vagy nagyon ismert céget szabad felfogadni. Bár ez néha ez sem igaz…
Ha a szálloda hív taxit
Európai turistának mi sem természetesebb ha szállodában lakik, hogy a recepcióst kéri meg hívjon egy taxit. A hotel valószínű ugyanazt a taxis társaságot hívja mindig, mert a cég feltehetően bevált, a vendégek elégedettek a szolgáltatással. Ha Gaborone-ban (Botswana fővárosa) is erre számít az utazó, némi bosszúság érheti.
Én is egy kisebb szálloda recepciósát zavartam délutáni sziszetájában azzal a kéréssel, hogy szeretnék egy taxit, de nem ismerek senkit, nincs telefonkönyvem, sem telefonom. A hölgy álmatag arcán némi mosolyt véltem felfedezni, és megigérte, hogy azonnal hív egy kocsit. Mielőtt a telefonhoz nyúlt, megkérdeztem tőle, hogy általában mennyi idő múlva ér ki a taxi. Azt akkor már tudtam, hogy nekik idejük bőven van. A válasz szerint kb. 15 percnyi várakozásra számíthattam. A telefonálás lezajlott, én leültem egy kényelmes fotelba és vártam.
Amikor eltelt az első 30 perc, nagyon udvariasan, még a sürgetés látszatát is messze elkerülve rákérdeztem, hogy jön-e a kocsi. “Persze, persze, már úton van.” – szólt a válasz. “Csak tudja, nagy a forgalom, a taxis lassan tud haladni” – hangzott a magyarázat. Arra gondoltam, hogy ha vasárnap délután ekkora a forgalom errefele, mi lehet itt hétköznap. No, de kiszolgáltatott állapotban mit tehet az ember, mint türelmesen vár.
Újabb 15 perc múlva végre belépett a hotel előterébe egy vékony, magas, mosolygós fekete pasas. Biztos voltam, hogy ő a taxis mert rám mosolygott, meg amúgy sem jött-ment senki míg én ott várakoztam a fotelban. Udvarias köszönés és elindultunk kifele, a kocsihoz. Hm….egy bordó színű, repedt szélvédőjű, meglehetősen régi gyártású Toyotába kellett beszállnom. Taxis cégjelzés? Na hát az nem volt. Az illető bizonyára a recepciós barátja.
A forróságot légkondi hiányában az összes ablak lehúzásával helyettesítette a “taxis”. Gyűlölöm a huzatot, és kértem a sofőrt, hogy legalább a hátsó ablakokat húzza fel. “Jaj, azt nem lehet, azok nem működnek.”
Végül is gyorsan eljutottunk a célállomásomra, mert forgalom aztán egyáltalán nem volt. Miután megérkeztünk és kifizettem a viteldíjat megkérdeztem a sofőrt, hogy este fél 8-ra ugyanide értem jönne-e egy visszfuvarra a szállodába. A taxis nagy örömmel elvállalta a rendelést, még a telefonszámát is megadta, és elbúcsúztunk. Úgy gondoltam, hogy ő legalább tudja a helyet.
Amikor véget ért a programom, kimentem a ház elé várni. Az idő múlt, a taxis nem jött. Már egyre sötétebb lett, telefonom nem volt így hívni se tudtam, se ismerősöm, csak a kétségbeesés volt velem. Végül nem messze tőlem megláttam pár hölgyet. Odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy tudna-e valamelyikük egy taxit hívni. Néhány mondatban elmeséltem mi történt, és már kezdek félni a sötétben. Az egyik nő felajánlotta, hogy elvisz mert ő úgyis a szállodámtól nem messze lakik. Nos így értem vissza.
Hab a tortán, hogy pár nap múlva ugyanazt a taxist hívtam, mert őt legalább már valamelyest ismertem. Ekkor már volt saját mobilom. Este 6-ra igérte az érkezést. Persze nem jött, viszont 1 óra múlva felhívott, hogy vár a kapu előtt. Dühösen, dacból már nem volt kedvem sehova menni. Egyszerűen közöltem vele, hogy másik taxival már elmentem és sajnálom.
A taxizás kapcsán egy fontos dolgot ki kell emelnem. Esetenként a cím elmagyarázása hosszabb ideig tarthat, mint az út. Nem nyelvi problémák miatt, a sofőrök elég jól beszélnek angolul. Gaborone-ban és általában Botswanaban nincs utca, házszám. Illetve ahol van, azt nem ismeri senki. Általában valamilyen nagyobb épület, nevesebb hely pl. börtön, rendőrség, iskola, templom a viszonyítási alap.
A postai cím is úgy szól, hogy “private bag”, ami lényegében “magán táskát” jelent, és ezt szó szerint kell éretni. A postán minden ilyen címhez tartozik egy privát táska, abba gyűjtik a leveleket. Hasonló a postafiókhoz, csak itt a doboz helyett táska a gyűjtőhely.
A címekkel a másik baj az, hogy ha nincs egy nagy ismert épület, csak mondjuk “a zöld bár mögött 5oo méterre levő vaskapuhoz jöjjön”, ugyanazt a területet mindenki másként ismeri. A zöld bár fala zöld, de ez csak nekem egyértelmű, mert a taxisok a tulaj nevét ismerik, és nekik a “zöld bár” a “Masupa bár”. Hát hiába, a helyismere hiánya!
Sok tapasztalattal a hátam mögött most már tudom, hogy ezek az emberek nem azért nem érkeznek időben mert ki akarnak velem szúrni, hanem ők egyszerűen ilyenek. Nincs időérzékük, sosem sietnek sehova, az 5 óra az valójában nekik 6-ot jelent. A reptérre viszont csak taxitársaságtól szabad fuvart rendelni, de akkor is célszerű bebiztosítani még legalább 2 kocsit.
Buszozás a városban
Gaborone-ban meglehetősen fejlett a kisbusz, helyi elnevezéssel a “combi” hálózat. A fejlettség alatt azt kell érteni, hogy nagyon sok combi közlekedik, gyakran és rengeteg útvonalon járnak. Természetesen menetrend nincs, ami érzésem szerint ha lenne, akkor sem számítana. A buszmegállók nincsenek jelölve, de általában ugyanott veszik fel az utasokat, így ki lehet tapasztalni. Néha egyéni kérésre megállnak, no persze nem mindenkinek, de egy bájos, fehér hölgynek teljesítik a kívánságát.
A 9 személyes combiba 16 sovány utas ülhet, a sofőrön és az utasszervezőn kívül. Ez utóbbi személy kiabálással, a sofőr pedig dudálással jelzi a soha vissza nem térő lehetőséget, a buszra való felszállást. Jegy nincs, sem a buszon sem előre nem lehet venni. Nem is kell, mert a viteldíj mindig ugyanaz, a távolságtól független. Nappal viszont könnyen előfordulhat, hogy az ember lemarad 4-5 járatról is mert tele van utasokkal. A szokás hatalma: a taxis késik, a busz tömve van, az idő nem számít, az utas meg vár.
Utazás távolsági buszon
Kocsi nélkül is lehet boldogulni egy darabig. Izgalmas kirándulást igér ha az ember felszáll egy távolsági buszra. Persze egy taxis is bárhova elviszi a kedves utast országon belül, csak hát a busz átlagban 60 egységnyi pénzbe kerül, a taxi meg 2500-ba.
A települések között közlekedő buszok általában Scania márkájú nagy autók, vagy közepes méretű, amolyan mikrobuszok. Konkrét menetrendet a buszvégállomáson sem érdemes keresni, mert nincs. Természetesen jegyelővétel sincs. Hasonlóam a városi combikhoz, a távolsági buszok is gyakran járnak, a megállóik általában láthatóak, valami mindig jelzi a helyüket.
Az utasszervező feladata igen fontos, ha a végállomáson nincs elég utas a buszon, akkor kiabálással próbál szerezni újabb delikvenseket. Sőt, a végállomáson a már kigördülő járművet le lehet inteni, a sofőr örömmel megáll.
A távolsági buszok utasszervezője egyben kalauz is. Miután már az országúton halad a járat, a kalauz elővesz egy nagy textil zsákot és egy A4 méretű füzetet. A zsákban van a pénz, a füzet pedig a jegy. Ez egy speciális füzet, a lapjai önindigósak. Egy ilyen lap-pár felső lapja perforációval kisebb területekre van osztva, ezeket a kis téglalapokat ki lehet tépni. A kalauz mindenkihez odamegy, elkéri pénzt, beírja a füzetbe, és ad egy “jegyet”.
Felszálláskor a nagyobb csomagot elveszik az utastól és a busz hasába helyezik. Ez nagyon sokat javít az utazás minőségén mert az ülések keskenyek, a lábaknak rövid a hely, amolyan gyerekbusznak jó lenne. Ha valahogy “kényelembe” helyezkedett a népség, az indulás előtti várakozás sem unalmas.
Az utasokról ugyanis mozgó árusok próbálnak gondoskodni. Ez azt jelenti, hogy kb. húsz árus libasorban felszáll és az ülések közötti keskeny folyosón körbe mennek. Mindegyik kezében nagyjából ugyanaz az áru látható: külön-külön zacskóban mogyoró, banán, csoki, szőlő, illetve rántott csirke zsemlében. Ezen kívül dobozos üdítőt is kínálnak.
Valójában félelmetes, amikor ezek a körbe kígyózó árusok a portékájukat az ember feje felett hordozva szinte egyszerre ösztönzik az indulásra várókat a vásárlásra. Néha az utas fejére csorog egy kis szőlőlé, vagy hidegvíz az üdítőt tartalmazó szatyorból. Még jó, hogy darazsak nem nagyon vannak a buszon. Mindenesetre a busz már elindul nyitott első ajtóval, amikor az árusok leugrálnak, kihasználván a legutolsó másodpercet is egy potenciális üzletre.
Mindentől függetlenül elviselhető az utazás, bár a légkondicionáló helyett nyitva levő ablakokból áradó huzat zavaró tud lenni. Szerencsére ez majdnem mindenkit rosszul érint, így egy idő után az összes ablak becsukódik. Viszont ilyenkor meg az áldott napfény miatt hőség lesz. S ezzel megkezdődik a játszma, a nagyon nehezen mozgatható ablakokat csak éppen annyira kellene kinyitni, hogy ne legyen huzat de kapjon az ember levegőt. Ez az amikor semmi sem jó. Leginkább a légkondi nem.
Mi a tanulság? A gaborone-i taxizásban, buszozásban ne legyenek nagy elvárásaink, sőt semmilyenek. Ezek a maszek taxisok igazából nem “fekete fuvart” bonyolítanak, ez a módi teljesen elfogadott, bevett szokás. Miért is ne kereshetne egy kis pénzt a barát vagy haver a saját kocsijával? Az idő nem számít, előbb utóbb mindenki eléri a célállomást, legfeljebb a repülő már felszállt. Tudják, a fekete kontinensen idő van, nekünk meg óránk. Nem kell azt mindenhol viselni.
A botswanai taxisok nemzetközi fuvarozásra is vállalkoznak. Ezzel a tevékenységükkel kapcsolatban is van mit megosztani, ahogy a mondás szól, “megér egy misét”. Erről majd a következő blogban olvashatnak.
Lejegyezte: MK
Legutóbbi hozzászólások